Szülőként a legfontosabb, hogy mindig a lehető legnagyobb biztonságban tudjuk gyermekünket, és hogy ő lehetőleg a legkevesebbszer érezzen félelmet.
Érdekes tény, hogy a veleszületett félelmek száma igen kevés, mindössze a hangos zajoktól és a magasságtól – leeséstől – tart egy baba. Minden más az menet közben tanult, és zömét a szülőktől veszi át a kicsi. Az persze tökéletesen érthető, ha óvni szeretnénk a csöppséget, ám ugyanennyire fontos az is, hogy talpraesett, és bátor legyen, hisz ha ezek a tulajdonságok nem fejlődnek ki kellően, vagy megfelelő időben, akkor az a felnőtt életére is hatással lesz. Igen ám, de hogyan tápláljunk a gyerekbe bátorságot, ha ezzel párhuzamosan szívünk szerint a széltől is óvnánk? Nos, ezen ellentmondás leküzdéséhez először saját magunkon kell erőt venni, és meg kell találnunk a megfelelő egyensúlyt.
Ehhez persze rendkívül fontos, hogy elfogadjuk gyermekünk személyiségét. Vannak ugyanis alapvetően bátrabb csemeték, akik egyszerűen ilyennek születtek és vannak visszafogottabbak, akiknek sokkal több bátorításra van szükségük. Ám míg az extrovertáltabb gyerek sokkal könnyebben neki indulnak felfedezni a nagyvilágot, addig számukra ugyanúgy hatalmas jelentősége van a hátországnak, azaz a szülői szeretetnek, mindössze kevésbé kell odafigyelni arra, hogy bele ne hajszoljuk olyanba, amit csak a mi kedvünkért tesz meg, amúgy magától nem lenne hozzá kedve. Hisz pontosan ez a lényeg: folyamatos dicsérettel, erőltetés nélkül lehet bátorságra nevelni a kicsiket, miközben állandóan biztosnak érzik a szülői jelenlétet, azaz hogy hozzánk bármikor, azonnal visszatérhetnek, ha megunták – vagy ha épp egy kicsit ijesztő – azt, ami történik velük. Ezzel együtt óvatosan kell bánni a féltéssel is, hisz a gyereknek meg kell tanulnia, hogy mik a határai és meddig mehet el. Ezt pedig a legkönnyebben úgy érhetjük el, ha hagyjuk, hogy saját maga tapasztalja meg ezeket – a néha kissé veszélyes – dolgokat, úgy, hogy a mi vigyázó kezünk mindig ott van, ám szinte észrevehetetlenül.