Amikor kisgyerekek vagyunk, akkor az egyik első dolog, amit egy közösség kapcsán megtanítanak, az az, hogy ha megbántottunk valakit, vagy összeveszünk valakivel, akkor bizony bocsánatot kell kérni.
A modern pszichológia szerint ez nem egy szerencsés dolog, és ha megpróbálunk egy kicsit visszaemlékezni egy-egy ilyen szituációra kiskorunkból, akkor azonnal meg is fogjuk érteni, hogy miért vallják ezt most már. Ha felidézünk egy ilyen pillanatot, akkor bizonyára bevillan az érzés, amikor kézen fogva odavezettek minket ahhoz, akivel percekkel azelőtt még egymás haját téptük és ilyen összeszorított fogakkal elmormogtunk egy bocsánatkérést. Ám ez minden volt, csak őszinte nem, ennél fogva aztán értelme sem volt sok, hisz mi a legkevésbé sem sajnálkoztunk, a másik fél pedig jól tudta ezt. Emiatt aztán szó sem lehetett arról, hogy megbocsásson, ami pedig rendkívül fontos – noha a legkevésbé sem egyszerű – pillanat szinte minden emberi kapcsolatban.
Ahogy aztán telnek-múlnak az évek, az óvodai és az iskolai sértődöttség helyét szép lassan átveszik a valóban komoly problémák. Családon belüli viszályok, megromlott párkapcsolatok, olyan helyzetek, amelyek egy életre képesek rányomni a bélyegüket a lelki világunkra, amennyiben nem vagyunk képesek idővel tovább lépni. Ehhez azonban az kell, hogy meg tudjunk bocsátani, őszintén, tiszta szívből. Amíg ezt nem tudjuk megtenni, addig a lelki egyensúlyunk mellett a testi egészségünk is kárát látja ennek az állapotnak, hisz a bennünk dolgozó harag és megbántás negatívan hat a szervezetünkre is. Megbocsátani azonban – főleg nagy sérelmeket – nem egyszerű. Alapos önismeret kell hozzá és el kell jutni arra a szintre, hogy egy kicsit kívülről szemléljük a saját helyzetünket. El kell fogadni, hogy amíg nem bocsátunk meg, addig a múltban ragadunk és nem leszünk képesek teljes mértékben tovább lépni, ez ellen pedig a saját érdekünkben kell tenni. Adjunk magunknak időt, elmélkedjünk, meditáljunk, és ha kell, nyugodtan kérjük szakember segítségét is.