Szülők, rokonok, barátok és ismerősök egyaránt szeretnek szörnyülködni, ha épp nem élünk párkapcsolatban. „Csak nehogy egyedül maradj!” – hangzik el gyakorta a szörnyülködő figyelmeztetés, amely még a legmagabiztosabb férfi vagy nő hangulatát is képest ideiglenesen lerombolni. De miért retteg az emberek többsége ilyen iszonyatosan a magánytól?
Az ember társas lény, ezt mindenki tudja, ennek azonban nem kéne azt jelentenie, hogy egyedül életképtelenné válunk! Ha valaki csak azért megy bele egy kapcsolatba, mert fél a magánytól, az bizony kapcsolatfüggőnek minősül, a függőség pedig, mint tudjuk, nem játék és nem is veszélytelen. Az ilyen személyek képesek benne maradni akár egy olyan házasságban vagy élettársi kapcsolatban, akár hosszú távon is, amelyben verbálisan vagy akár fizikailag is bántalmazzák őket. Hány megcsalt nő és férfi tud párja hűtlenkedéséről és mégsem hajlandóak kiadni a másik útját? A „rosszabb a rossz nélkül” elvet vallók szinte mind, egytől egyig magányosak. Nem, nem a szó legszorosabb értelmében, hiszen társuk – ha egyáltalán lehet ezt a szót használni az ilyen esetekben – néha azért ott van mellettük és van kihez szólni, ha épp nagyon unatkozik az ember. A helyzet viszont az, hogy ahol ilyen komoly alá- és felé-rendeltségi viszonyok alakultak ki, ahol az egyik fél szinte folyamatosan csak szenved az örökös megaláztatások és bántalmazások miatt, azt már régen nem lehet párkapcsolatnak nevezni!
Az ember talán akkor érzi magát a legmagányosabbnak, amikor ott van a közelében az a valaki, akihez elvileg köze van, az élete szerelmének kikiáltott személy, a férje, a felesége, a gyermekei apja vagy anyja, de valahol mégis azt érzi, hogy már rég nincs semmi közük egymáshoz, mindketten lélekben idegenek lettek egymás számára, már feltéve, hogy a kezdet-kezdetén legalább még dúlt a szerelem! A helyzet tehát a következő: igen, tény, hogy az egyik legjobb dolog a világon egy jó kapcsolat, amelyben a felek egyaránt lubickolnak és határtalanul élvezik egymás társaságát! A második legjobb dolog viszont a választott magány, amelyet azért vállalunk fel, mert kapcsolatok terén nem érjük be kevesebbel, mint amit érdemlünk!