A harmincas éveinkre a legtöbben már el is felejtettük, hogy milyen érzés volt kamasznak lenni. Pedig ez az egyik legcsodálatosabb időszak az ember életében – még akkor is, ha a szüleink azért vitatkoznának ezzel az állítással – hisz annyi változás történik relatíve rövid idő alatt, ami tényleg szinte hihetetlen.
Aztán amikor a felnőttkor malomkerekét tapossuk, akkor mindez szép lassan a feledés homályába vész, pedig volna mit tanulnunk fiatal énünktől. Az a pár év ugyanis, amit kamaszkornak hívunk, annak az időszaka, amikor kialakul a végleges személyiségünk. Ebben a folyamatban hatalmas szerepe van a különböző hormonális változásoknak, melyek hatására igazi lelki hullámvasúttá válnak a mindennapok. Egyik pillanatban még a keblünkre ölelnénk az egész világot, míg később már dühösen vágjuk be a szobánk ajtaját és vonulunk el a magányba. Ez persze a körülöttünk élők számára nem mindig könnyű, de a szülői türelem már csak ilyen, simán átvészeli ezeket az éveket is. Van azonban egy olyan – igencsak fontos – aspektusa ennek, amit a későbbiekben is érdemes lenne megfogadni, hisz a boldog élet egyik alappillére.
Mégpedig az, hogy ekkor még teljes valójában megéljük az összes érzelmünket. Legyen szó haragról, vagy dühösségről, éppúgy az élet részének tekintjük, mint ahogyan a pozitív érzéseket is. Felnőttkorban viszont már egészen másképp működünk. Általában a negatív érzéseinket háttérbe szorítjuk, ettől a sorozatos elnyomástól pedig frusztrálttá, és boldogtalanná válunk. Ugyancsak érdemes felfedező szemmel tekinteni a világra, hisz fiatalon még nem a kifogásokat kerestük, hanem a lehetőségeket. Menjünk el spontán egy koncertre, vegyük rá magunkat, hogy találkozzunk a barátainkkal – ahelyett, hogy mondvacsinált indokokkal lemondanánk a programot és otthon lustálkodjunk -, pontosan úgy, ahogy azt egy tizenéves tenné. Ha pedig ezekből az alkalmakból rendszert kovácsolunk, akkor szép lassan ráébredünk arra, hogy a világ akkor szép, ha felfedezzük, és ha nem félünk attól, hogy néha a rossz dolgok is megtörténnek.