„Amikor kiderült, hogy kisbabánk lesz, elkezdtünk a párommal tanakodni, hogy lehetne kényelmesebb, nagyobb lakásunk. Hamar megszületett az elhatározás: Vegyünk házat vidéken, a főváros közelében. Ennek 3 éve, szépen berendezkedtünk, és mégis egyre boldogtalanabb vagyok. Nem találom a helyem, nem szeretem új barátokat, egész nap be vagyok zárva a gyerekkel, mert a férjem persze eljár Pestre dolgozni. Már az is lelki erőfeszítést igényel tőlem, ha végig kell mennem a boltig a főutcán. Egyre jobban elrettentő ez az eseménytelen vidéki élet. De a visszautat sem látom, mert jön a második baba, pénzünk pedig nincs hogy vissza rendezzük az életünket.„
A fővárosból oly csodásnak tűnik egy csendes kis faluban, a természet közelében élni. Ám van valami, amire nem gondolunk, mielőtt feladjuk régi életünket. Az elszigeteltség, amelyről beszámol, sajnos nem egyedi és ritka állapot napjainkban. Évezredeken keresztül arra rendezkedett be az ember, hogy nagyobb családban nevelje a csemetéit.
Egy fiatal anyát nagymamák, dédmamák és nagynénik segítették, ma azonban az is ritka, ha kéznél vannak a nagyszülők. Ha a vissza költözés nem megoldható 1 ideig akkor azt javaslom, mennyen szembe az elszigeteltséggel. Keresse fel azokat a programokat, amelyeket gyerekeknek szerveznek – kicsiknek szóló torna, zenés foglalkozás szinte minden városban van. Ezeken az alkalmakon nem csak hasonló cipőben járó édesanyákkal találkozhat, és köthet új barátságokat, de egy kellemes közösséget alkotva egy idő után eloszthatják egymás között a gyerekek szórakoztatásával járó apróbb terheket is úgy, hogy például minden alkalommal más fogadja az ismerős családokat közös játékra.
Nem utolsó sorban gyermekének is átadja a barátkozás, a kortársakkal való kapcsolatteremtés lehetőségét és élményét.