Az árja törzsek lassan terjeszkedtek a félszigeten déli irányba. Az Indiában végleg letelepedett árják társadalmáról és kultúrájáról a Védák, az indoárják szent szövegei tájékoztatnak. A védikus himnuszokból tudjuk, hogy az árják istenként tisztelték az eget, a napot, a holdat és a hajnalt. Szentnek tartották a tüzet (neve Agni), és a mennydörgés istene, Indra vezette csatába őket.
Az indoárják a maguk műveltségét idők folyamán feltehetően a Kr. e. XV. és X. század között, egybeolvasztották az Indiában talált és behódoltatott régebbi népek műveltségével. Így alakult ki a bráhmanizmus kultúrája és jellegzetes társadalmi szervezete, amely az ún. varnarendszeren (a társadalom bőrszín szerinti tagozódása) alapult. Ez ellen „lázadt fel” a Kr. e. VI. században a buddhizmus, amely azután egy évezreden át kiemelkedő szerepet játszott Indiában. A bráhmanizmus, a buddhizmus és más, újabb irányzatok azonban egyaránt az indiai gondolkodásmódból sarjadtak ki; vetélkedtek, de nem fordultak szembe egymással ellenségesen, erőszakkal.
Politikai tekintetben is bizonyos egyöntetűség jellemezte a régi Indiát. Jóllehet a számtalan fejedelemséget, kisebb-nagyobb országot csak időről időre foglalta össze nagyobb birodalmakba egy-egy jelentékeny uralkodó vagy dinasztia. Az egyes fejedelemségek háborúkat viseltek egymással, területeket hódítottak el szomszédjaiktól, de mindez, hogy úgy mondjuk, India belső ügye maradt; a régen kialakult indiai világfelfogást, életformát, társadalmi rendet, általában a közös alapokon felépült kultúrát nem veszélyeztette. A hódító idegeneket indiai erők leverték vagy fejlettebb, magasabb rendű kultúrájukkal előbb-utóbb magukba olvasztották, mint ahogy például az V. században betört fehér hunokkal történt.