Fura dolog a nosztalgia, hisz túlzott mértékben képes tönkretenni a jelenünket. Néha persze jólesik elmélázni a régi emlékeken, ám amikor folyton azon kapjuk magunkat, hogy sóvárogva gondolunk vissza az elmúlt időkre, akkor érdemes megálljt parancsolni az érzéseknek.
Vagy épp ellenkezőleg, hisz a világ tényleg sokkal rosszabb hellyé változott, és régen valóban minden jobb volt? Nos, a jelenség természete ennél egy kicsit bonyolultabb, ám roppant logikus. Természetesen a világ folyamatosan változik, és emiatt vannak olyan dolgok, amik régen sokkal jobban működtek, ám olyanok is, amelyek rosszabbul. Érthető magyarázata lenne a nosztalgikus érzéseknek, ha mi ezek közül csak és kizárólag azokra emlékeznénk, amik régen jobbak voltak, ám nem egészen erről van szó. Amikor például felidézzük, hogy gyermekkorunkban sokkal egyszerűbb világ volt, vagy amikor azt halljuk a szüleinktől – illetve az ő korosztályától – hogy mennyivel könnyebb volt az élet, akkor korántsem biztos, hogy arról van szó, hogy tényleg az volt.
Csupán annyi a bizonyos, hogy ők úgy emlékeznek. Ugyanez igaz ránk is. Nem volt finomabb a golyórágó – na jó, lehet, hogy egy kicsivel – és nem volt felhőtlenebb a balatoni nyaralás sem az embereknek. A titok nem ebben rejlik. Azért gondolunk vissza keserédes nosztalgiával a régmúlt időkre, mert akkoriban a mi életünk volt könnyebb. Sokkal kevesebb volt a felelősség, nem nyomasztottak az aggasztó hírek, nem kellett azon izgulni, hogy az anyagi helyzetünkkel is minden rendben legyen, egyszerűen csak éltünk bele a világba, és jól éreztük magunkat. Ehhez a felhőtlen – legalábbis a jelennel összehasonlítva jóval felhőtlenebb – léthez hasonlítjuk az aktuális állapotot, és tulajdonképpen ezt sírjuk vissza, ez az, amit tudat alatt hiányzik. Az akkori önmagunk. Ezt viszont – érthető okokból – nem kaphatjuk vissza, ezért is kezdjük el a világot okolni amiatt, mert már nem érezzük annyira jól magunkat benne. Pedig a világ változásainál sokkal nagyobb hatással volt az, hogy mi mennyire lettünk mások.