Minden gyereknevelő szülő fejében legalább egyszer megfordul a kérdés, vajon jó szülő vagyok? Mindig arra törekszünk, hogy a legkevesebbet ártsunk, és a legtöbbet segítsünk a gyermeknek a neveléssel. Ha jól végezzük szülői teendőinket, amikor felnő, nyugodt szívvel hátra dőlhetünk: mindent megtettünk, ami lehetséges volt, és mindent megadtunk, amire szüksége volt. Azonban, mindez nem is olyan egyszerű, mint hinnénk. Sőt!
Egy gyermeknek, mindig tudnia és éreznie kell, hogy szülei feltétel nélkül szeretik, akkor is, ha rosszat tesz. Legtöbb esetben, a gyermek rossz viselkedése, nem más, mint figyelemfelkeltés, saját magára. Példaként, a körülöttük levő felnőttekre tekintenek, és úgy próbálnak viselkedni majd, mint azok. Sok szülő összetéveszti a nevelést a fegyelmezéssel, ami nem ugyan az. Fegyelmezéskor kérünk, utasítunk, büntetünk és egyesek testi fenyítést is alkalmaznak. Minél többet utasítjuk a gyereket, annál kevesebbet érünk el, mert idővel megunja. Minden alkalommal megfontoltan kell, cselekednünk nehogy később megbánjuk.
Célszerű minél előbb szabályokat felállítani, hogy tisztában legyenek azzal, mit lehet csinálni és mit nem. Minden korosztálynak megvan a maga nevelési módszere, például egy óvodást nem kell megbüntetni, elég, ha elmagyarázzuk, hogy miért nem szabad azt csinálnia, amit rosszul tett. A gyermek körül lévő minden felnőttnek, egységes álláspontot kell képviselnie, ami a szabályokat illeti. Ha lehetséges, a büntetés helyett beszéljük meg mindig azt, amit a gyermek helytelenül cselekedett, hiszen ő ebből tanulja meg, hogy a szülei szerint milyen a jó viselkedés és milyen a rossz. Főleg akkor tudassuk a gyermekünkkel, hogy nagyon szeretjük, amikor rosszat tett és mérgesek vagyunk rá. Természetesen a megfelelő dorgálás ilyenkor sem maradhat el, de éreznie kell, hogy nem dőlt össze a világ, ez csak egy apró hiba, ami idővel könnyen kiküszöbölhető.