Az európai kultúrákban szinte kivétel nélkül Az élet vize elnevezéssel illették az égetett szeszesitalokat. Egymástól függetlenül is hasonló elnevezést találtak az ilyen jellegű itókáknak, de a hírek gyorsan terjedtek, főleg ilyen fontos dolgokban.
A latin aqua vitae például Itália szeszesitalait takarta, melyek általában ízletes gyümölcsökből készültek és természetesen az elmaradhatatlan szőlőből leginkább. Nyilvánvaló, hogy a naposabb vidékeken, a bőséges gyümölcstermés megihlette az italkészítőket, így mindent igyekeztek lepárolni vagy megerjeszteni, amit csak tudtak. Északon, a zordabb hangulatú vidékeken a gabona szolgált alapanyagként mindehhez, ígyhát ők is abból éltek, ami volt, az eszenciát a gabonából nyerték ki. A keltáknál az élet vize az „uisge beatha” volt ez a gabonaital, vagy épp többféle gabonaital elnevezése. A kelta elnevezés angolosított változata a whisky, de a szlávok vizecskéje, a vodka is erre az életelixír kelta alapokra vezethető vissza. Az élet vizének feltalálása az ázsiai kultúrákhoz, Mezopotámiához, Kínához, Indiához kötődik.
A mai lepárlás az alkímia megszállottjainak köszönhető. A ma használt lepárlási eljárás gyökereit az arab kultúrkörhöz kapcsolhatók, erre bizonyíték néhány elnevezés. Az al-kohl, vagyis alkohol a szem festésére használt kozmetikum volt, az al-embik, azaz lombik a lepárlás edénye volt. Európában a keresztes hadjáratok idején jelent meg. A 900-as évek elején Spanyolországban, Jerez városában, mely a híres sherry bor szülőföldje, a mórok már készítettek borpárlatot. A következő században már tanítják a desztillálás művészetét a salernoi apátságban, majd a XIII. században Avignonban és Montpellierben komoly oktatás zajlott a lepárlásról és alkímiáról.