A műalkotások megőrzése nagy és nemes feladat, hiszen olyan emberi villanások lenyomatai, amik pótolhatatlanok. A világ egyik legnagyobb festője, Magyarország egyik legnagyobb büszkesége, Munkácsy Mihály képeinek megőrzése viszont sajnos valószínűleg lehetetlen vállalkozás.
Először azt lehetett észrevenni, hogy a képek sötétednek, feketednek, majd jöttek az újabb sokkoló jelenségek. A képeken néhol felrepedezett, torlódott a festék az alapozással együtt, valamint itt-ott előtűnt néhány javított ecsetvonás, melyet a Mester javított, elfedett, de az anyaghasználat miatt most előtűnt. Az MNG tudományos kutatási programja 1984-ben kimutatta, hogy Munkácsy képei lassú, de biztos megsemmisülésre vannak ítélve, mégpedig alkotójuk keze által. Munkácsy düsseldorfi korszakában (1860-as évek vége) egy érdekes keveréket használt alapozásként a festékmestereknél kapható bitumen helyett és csak 1878-ban tért vissza a bitumenhez.
A sajátos, sötétbarna alapozóanyag nagyban hasonlít a fa bútorok tartósításhoz használt anyaghoz, melyet a Mester valószínűleg asztalos inas évei alatt ismert meg. Ez a keverék sajnos az 1850 körüli fa bútorokon is „krokodilbőrösödést” idéz elő hosszú távon és sajnos a festményeken is ezt lehet felfedezni. Munkácsy általában zárt rostszerkezetű, nemes anyagokra festett, ezek sokszor le is voltak lakkozva, így nem szívták be a bitümöt, de a hivatalos bitument sem. A keverékben található vas-oxid por, mely fekete színű rozsdásodást szenvedhet el. Az alapozás miatt ráadásul a felületek bemattulnak, egyéb kémiai változásokon mennek át. A hőmérséklet változása felgyorsítja a repedezés folyamatát. A szappanosodás, azaz amikor szürke réteg keletkezik a festményen, eltávolítható, de a többi változás nem állítható meg.