A görög adósságválság eddig talán egyetlen hasznosítható tanulsága, hogy a válság és a válságkezelés jelenlegi fázisában az állam, az állami szerepvállalás és a politikai döntéshozatal nem a megoldás a felmerülő problémákra, hanem sokkal inkább a probléma maga.
Pedig néhány éve talán még hívekre talált a már akkoriban is sokkal inkább politikusok által táplált vélekedés, miszerint a globális pénzügyi válság a felelőtlen vállalkozók, bankárok és a tudatlan lakosság káros összedolgozásának eredménye, s azt majd az államnak és a politikusoknak kell orvosolnia. Persze az ilyesfajta rövidlátó kijelentések eleve megfeledkeztek sok olyan körülményről, melynek alapján már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a válság kialakulásában a politikai döntéshozatal talán mindenkit megelőző felelősséget visel. S ez a felelősség nem vagy nem csupán a megfelelő gazdasági és piaci szabályozás elmaradásában testesült meg, bár nyilvánvaló, hogy az sem tudatlanságból, hanem sokszor jól kitapintható rövidtávú politikai érdekből történt, és egyes lakossági csoportok jövedelemviszonyainak átmeneti és látszólagos javítását célozta, tekintet nélkül a későbbi káros következményekre. Emellett azonban szinte minden országban találhatunk példát az adósságspirál kialakulásában szerepet játszó, direkt és tömeges hitelfelvételre ösztönző állami beavatkozásra, az USA-ban hírhedtté vált Freddie Mac és Fannie Mae működésétől egészen a hazai, parttalan mértékben biztosított lakáshitel kamattámogatásig. Hisz ez utóbbi sem csupán az államadósság jelentős megnövekedéséhez járult hozzá, de lényegében megteremtette az alacsony kamatozású hitelek kínálati piacának infrastrukturális alapjait, miközben hitelfelvételre szoktatta, lényegében hitelfüggővé tette a lakosságot és a lakossági fogyasztást.
Ráadásul az adósságspirál már a válság kitörése előtt is csupán részben alakult ki a magánszektorban, de jelentős mértékben tanúsított hajlandóságot számos állam is a felelőtlen adósságvállalásra. Jobbára ennek issza most a levét a válság előtti adósságterhét cipelő Magyarország is, de mellette sok más állam, Európán belül különösen a mediterrán országok. Még az állami beavatkozás és aktív gazdasági szerepvállalás kitartó hívei is egyre gyakrabban arra hívják fel a figyelmet, hogy a válság vagy a válság félrekezelése nem az állami beavatkozási hiányából, hanem a hibás, rossz irányú állami beavatkozásból és szerepvállalásból adódott és adódik jelenleg is.
Eközben hiába korrigálták azonnal fogyasztási és megtakarítási szokásait a háztartások, hiába korlátozták radikálisan a kockázatvállalási hajlandóságukat a vállalkozások és a pénzügyi intézmények, a válságkezelésben az állami döntéshozatal késői reakcióival és rövidlátó szemléletével rendre a legrosszabb formáját hozta, miközben érdemi korlátozó és válságmegelőző szabályokat kizárólag a magánszektor olyan szereplőivel szemben volt képes alkotni, akik a szükséges alkalmazkodási gyakorlatukat amúgy maguktól is elvégezték. Mára lényegében egyöntetűen az állami működés defektusából, az egyes államok, azok intézményrendszere és általában a politikai döntéshozatal kiszámíthatatlanságából, lassú tanulási és alkalmazkodási képességéből és továbbra is gyakran eluralkodó rövidlátásából fakad, hogy a krízis kitörése óta az adósságválság nem enyhült, hanem tovább súlyosbodott, miközben mostanra nagyobb arányban a közszférát terhelte meg. A politikai döntéshozatal lassú és hiányos tanulási és alkalmazkodási képessége egyaránt megmutatkozik az USA adósságplafonjának emelése kapcsán kialakult rövidlátó összetűzésekben, az európai adósságválság kezelésében, vagy akár az állatorvosi lóként aposztrofálható hazai gazdaságpolitika folyamataiban és döntéseiben.
Sajnos azonban az állam és a politikai szereplők önismeretének és problémafelismerési képességeinek fejlődésére ennek ellenére nem sok jel mutatkozik. Márpedig az egyes államok és politikusok beavatkozási, szerepvállalási hiperaktivitása, államosítási törekvései, adópolitikája és általában önkényes problémakezelése láttán nyilvánvaló, hogy a válságkezelés soronkövetkező feladata a helyes problémafelismerés, azaz a megoldandó feladat megfelelő beazonosítása lenne. Mégpedig az, hogy a sikeres válságkezeléshez az állam és az állami döntéshozatal nem a probléma megoldója, hanem a megoldandó probléma, s a válság nehezén akkor leszünk túl, amikor a magánszektor, azaz a háztartások és a vállalatok után a szükségszerű tanulási és alkalmazkodási feladatain az állam is túlesik.