Szégyelljük magunkat miatta, ám ennek ellenére is élvezzük: a káröröm talán az egyik legemberibb tulajdonság a világon, s bár sokan tagadják, bizony időnként mindannyian érezzük.
De mi is okozza pontosan ezt az érzést, és valóban káros-e – azaz kell-e tenni ellene -? A jelenséget magát nem nehéz körül írni, hisz kárörömöt általában akkor érzünk, amikor valaki számunkra nem túl szimpatikus embert valamiféle szerencsétlenség ér. Persze megesik, hogy nem is csak egy emberről van szó, hanem mondjuk a kedvenc csapatunk ősi riválisáról, ám a lényeg ugyanaz. Az öröm, amit valaki – vagy valakik – bukásakor érzünk, tulajdonképpen papíron tényleg szégyellnivaló érzés, ám a háttere azért ennél jóval bonyolultabb, és ennek köszönhetően kisebb adagokban igenis bocsánatos bűnnek tekinthető.
A dolog hátterében ugyanis tulajdonképpen az irigység áll, ám nem egészen úgy, ahogy azt esetleg elsőre gondolnánk. Modern világunkat ugyanis az állandó összehasonlítás mozgatja, ez a jelenség pedig gyakorlatilag az élet minden területén felfedezhető. Alapvető emberi tulajdonság, hogy ki szeretnénk tűnni a tömegből, legyen szó egy kisebb baráti társaságról, vagy a munkahelyünkről, az a cél, hogy minket kedveljenek, és mi legyünk előtérben. Ez azonban sokszor nem sikerül – és ha belegondolunk, nem is sikerülhet mindenkinek -, ilyenkor pedig akiknek mégis, azokkal szemben ellenszenvet érzünk. Ha pedig ezekkel az emberekkel történik valami rossz, az elégtételt és örömet okoz. Ez persze nem szép, ám vannak pozitív hozadékai is. Egyfelől egy természetes reakcióról beszélünk, másrészt pedig a káröröm sokban javíthatja az önértékelésünket, hisz így tudatosul bennünk, hogy a nálunk sikeresebb, jobb emberek is képesek hibázni és elbukni. Mindössze arra kell figyelni, hogy ne essünk túlzásokba és ne adjunk hangot örömünknek.