Noha egyre nagyobb teret hódít a liberális szellemű gyermeknevelés, még mindig nagyon sokan az én házam, az én szabályaim elv alapján viszonyulnak a kérdéshez.
Ennek több oka is van, a legtöbbször a hozott családi minta az, amit tovább viszünk, és ugyanúgy viszonyulunk a saját gyermekünkhöz, mint ahogy a szüleink hozzánk – és így tovább, generációkon keresztül -. Persze előfordul az is, hogy a saját neveltetésünktől függetlenül egyszerűen csak úgy gondoljuk, hogy a szigor alapvető szükséglet a gyerekek mellett, hisz különben a káosz lenne úrrá a háztartáson, és kár is lenne vitatni, hogy ennek a gondolatnak van némi alapja, ám az nagyon nem mindegy, hogy ez a fegyelem ez pontosan miben és miként nyilvánul meg.
Bizonyos alapvető szabályok felállítására és azok következetes betartására minden szociális kapcsolatban szükség van. Ahogy a munkahelyünkön – vagy épp a boltban sorban álláskor -, úgy a család esetében is muszáj, hogy legyenek határok és iránymutatások. Ezek nélkül ugyanis nem, vagy nem megfelelően alakul ki a felelősségérzet, ráadásul, ha túlságosan lazára engedjük a gyeplőt gyermekkorban, akkor annak a későbbiekben számtalan káros hozadéka lesz, hisz mi hiába engedünk meg mindent a gyerekünknek, és ugyancsak hiába marad minden következmények nélkül, kilépve a nagybetűs életbe a valóság nagyon hirtelen fog majd szembe jönni. Ám ez a szigor – ami valójában nem is szigor, csak következetesség, emiatt aztán nem tartalmaz önkényes elemeket – csak a arra készíti fel a fiatalokat, hogy helyt álljanak majd a világban. A túlzásba vitt, felesleges, drákói szigor azonban sokkal többet árt. Ennek hatására ugyanis a gyerek megtanulja, hogy nem lehet velünk őszinte, és neki az nem fáj, amiről mi, szülők nem tudunk. Ez pedig egy egészségtelen gyerek-szülő kapcsolathoz vezet, radikálisabb esetekben pedig akár drasztikus lépésre is rászánhatja magát a gyermek, félve a mi reakciónktól. Nagyon fontos tehát az arany középút megtalálása, és a logikus szabályokkal felépített, ám szerető otthon megteremtése.