Az utóbbi években gyakran emlegetett kifejezés az én idő, amely korunk egyik – némiképp kényszerből született – vívmánya és elsősorban a kisgyermekes anyukák körében hangzik el sűrűen.
A lényege – bár ezzel nem árulunk el nagy újdonságot azt hiszem -, hogy időnként kell tartani olyan szüneteket a mindennapokban, amikor csak és kizárólag saját magunkkal törődünk és foglalkozunk. Ilyenkor nincs munka, nincsenek kötelezettségek, még család és gyerekek sincsenek. Bár elsőre talán egy modern maszlagnak tűnik a dolog, a helyzet az, hogy erre a legtöbb embernek igenis szüksége van, főleg azoknak, akik feszített tempóban élik a mindennapjaikat. Hisz a legtöbben észre sem veszik a kiégés első jeleit, vagy csak legyintenek rá egyet, ám a rengeteg tennivaló, inger, és probléma(megoldás) közepette néha muszáj tartani szüneteket, különben idővel jó eséllyel a lelki egészségünk látja majd kárát a túlhajszoltságnak.
Szerencsére egyáltalán nem is nagy ördöngösség kivitelezni ezek a kis szüneteket, mindössze némi elszántság szükségeltetik és sok esetben az, hogy az első pár alkalommal le tudjuk győzni magunkban a lelkiismeret furdalást, hisz eleinte nem könnyű mondjuk a gyerekeket lepasszolni a nagyszülőknél azért, hogy mi sétálhassunk egyet a tóparton egymagunkban. Pedig az én időnek pontosan ez a lényege, ilyenkor nem kell megváltani a világot, csak próbáljunk meg teljesen kikapcsolni és felfedezni a természetet, vagy venni egy forró fürdőt – ami ezúttal nem négy perces, hanem akár másfél órás -, vagy csináljunk bármit, ami jól esik, illetve ha az esik jól, akkor ne csináljunk az égvilágon semmit. Elsőre – és talán még pár alkalommal – furcsa lesz ez, de nagyon hamar bele lehet jönni és pár hét elteltével már érezni fogjuk, hogy mekkora érzelmi és lelki feltöltődést jelent az, hogy egy kis időre kiszakadunk a megszokott mókuskerékből.