Az ember a barátait igen, ám a családtagjait nem válogathatja meg, szól a jól ismert mondás, és ebben bizony rengeteg igazság van. A családunkat kapjuk, az a születésünkhöz jár, és bizony rengetegen érzik azt, hogy ha ez nem így lenne, akkor bizony nem is azokat az embereket választaná maga mellé, akiket a sors neki szánt.
Hihetetlen szerencsés ember az, aki valóban szerető családban nevelkedik fel. Fontos hangsúlyozni, hogy ez alatt nem feltétlenül csak a szülőket, vagy a testvéreket értjük, hanem a tágabb értelemben vett családra gondolunk- nagyszülők, unokatestvérek, nagybácsik és nagynénik, és így tovább -. Ugyanis egy ember életében meghatározó, hogy gyermekkorában milyen légkör veszi körül, illetve hogy a hozzá közel álló emberek támogatását mennyire élvezheti, és a szeretet – már amennyiben van – mennyire őszinte és érdek nélküli. Bárhogy is legyen azonban, a gyermekből egyszer felnőtt lesz, és szép lassan megérti, hogy az, ahogy ő nevelkedett, az nem feltétlen volt ideális, és azok az emberek, akik őt körülvették, lehet, hogy közel sem olyan jók, mint ahogy azt kicsi korában gondolta.
Ez pedig egy hatalmas trauma, és sok esetben egy nagy törés ezekben a kapcsolatokban, hisz ha az ember egyszer csak ráeszmél, hogy a szülei, vagy nagyszülei – esetleg a testvére, vagy a tágabb rokonság tagjai – nem jó emberek, vagy a kapcsolatuk mindig is toxikus volt, akkor előbb-utóbb eljut arra a pontra, hogy azt érzi, hogy neki erre nincs szüksége, mert többet veszít a kapcsolattartással, mint amennyit nyer. Ám a családi kapcsolatokat megszakítani sok esetben nagyon nehéz. Nem csak az anyagi tényezők – mint amilyen például a közös háztartásban élés – miatt, hanem azért is, mert ez egy erősebb kapocs még a legmélyebb barátságnál is. Azonban van az a pont, amikor tudatosítani kell magunkban, hogy vannak határok, és attól, hogy valaki rokon, még nincs bérelt helye az életünkben. A toxikus emberektől ugyanis minden más esetben rövid távon búcsút vennénk, hát miért kellene ennek másképp lennie családtagok esetében, főképp, ha reménytelen, hogy a helyzet jobbra forduljon? El kell fogadnunk, hogy csak egy életünk van, és ha hagyjuk, hogy mások tönkretegyék – még akkor is, ha azok épp történetetesen például a szüleink -, akkor ez meg is fog történni. Így legyen bármilyen nehéz, vagy kétségbeejtő is, ha úgy érezzük, hogy jobb lenne az életünk nélkülük, akkor lépni kell.