Az asszimiláció erősödését a 20. században említhetjük, mint fontos tényezőt a magyarországi németség történetében. A magyar urak és kormányok, jellemzően, szívesebben fogadták maguk közé az alkalmazkodni tudó németeket, és határozottan utasították el a forrongó eszméket. Természetesen ettől függetlenül már 19. századtól erősödtek a nemzeti érzelmek, melyek a II. világháború idején csúcsosodtak ki.
Az I. világháború előtt aktív politizálásba kezdett magyarországi svábok élete egy csapásra megváltozott a náci eszmék térhódításával. A Volskbund szervezet, németországi mintára átvette az irányítást minden magyarországi német csoportosulás felett, és autonómiát követelt. Csak a nagy világégés akadályozta meg tervei véghezvitelében. A világháború végkifejlete súlyos csapást mért mind erre a tömörülésre, mind a sváb emberek életére. 40-60 ezer közé tehető a szovjet lágerekbe elhurcolt magyarországi németek száma. Végeredményben fél a milliós népességről a felére zsugorodott svábok jelentős részét a kitelepítés mérhetetlenül érzékenyen érintette.
Az 1949-50. évi rehabilitációt sajnos, már kevesen érték meg az elhurcolt sváb emberek közül. Napjainkban, kulturális szövetségekben, szervezetekben ápolják tovább a nyelvüket, a kultúrájúkat és a hagyományaikat. Ilyen például a Pécsi Német Kör, a Magyarországi Német Színház vagy a Magyarországi Németek Művelődési Központja is. Magyarország második legnagyobb nemzetiségeként a mai napig fontos részét képezik társadalmunknak. A magyarországi németek elhurcolásának emlékére a Magyar Országgyűlés 2012-ben hivatalos magyar állami emléknappá avatta január 19-ét. Ezen a napon indult meg az első vonatszerelvény az első kitelepítésre váló magyarországi németekkel.