Amikor egy kisbaba megszületik, akkor a szülei hetekig, hónapokig képtelen betelni vele. Ahelyett, hogy kihasználnák azt a pár óra nyugalmat, ami éjszakánként – és talán délutánonként – jut, inkább gyönyörködnek az újszülöttben.
Nem csoda, hisz egy ilyen pici maga a megtestesült csoda, minden apró rezdülése maga a tökéletesség. Ebben a korban még bármit is tesznek, az csak jó lehet, ám az ember nem is gondolná, milyen gyorsan elröppen az első év, és a magatehetetlen csöppségből egy totyogó, mindenre elszánt rosszcsont lesz. Ezt persze minden szülő örömmel fogadja, hisz nincs is nagyobb szó annál, mint látni a saját gyermekünket napról napra fejlődni, ám a totyogó korszakkal együtt beköszönt a tiltások kora is. Ilyenkor ugyanis a kis gézengúz már képes szánt szándékkal csintalankodni és – ami sokkal nagyobb baj – veszélybe sodorni magát, nem egyszer a pillanat tört része alatt. A szülők ilyenkor a verbális nevelés minden eszközét bevetik, ám keserűen tapasztalják, hogy sok esetben minél nyomatékosabban – és többször – szólnak rá a gyerekre, az annál nagyobb ellenállást, hisztit, sírást vált ki, ám semmiképp sem azt a célt, amiért elhangzott.
Ennek az oka nem a dac, és nem is a gyermek akaratossága. Egy ilyen kisgyermek érzelmei – és gondolkodása – ugyanis még korántsem úgy működik, mint egy felnőtté, és ha megpróbálnánk visszaemlékezni, akkor nekünk is derengene ebből valami, ám ez már oly rég volt, hogy a szülők nagy része elfelejtette. Ugyanis amikor tiltunk, azt a kicsi érzelmi eltávolodásként éli meg, hisz lelkileg teljes mértékben a szüleitől függ, emiatt ez számára mindig egy konfliktushelyzet, ami nem, vagy csak nagyon nehezen tud egyedül kezelni. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne fegyelmezzünk, hisz szükség van határokra és szabályokra – már csak az ő épségének megóvása érdekében is -. Azonban ahelyett, hogy túl sokszor tiltanánk, inkább mutassuk meg, hogy mit szabad és mit nem, no és azt is, hogy hogyan szabad – azaz például futkoshat, de egy kicsit óvatosabban és lassabban -. Az erélyes rászólást hagyjuk meg a nagyon (ön)veszélyes, ritka pillanatokra, hogy a gyermek érezze, hogy tényleg fontos okból fegyelmeztük.