Sok embernek van hobbija, kedvtelése, sokan gyűjtünk valamit, aztán gyönyörködünk a gyűjteményünkben, mutogatjuk másoknak, ápoljuk, gondozzuk, csinosítgatjuk, féltve őrizzük. Porcelánbaba, játék, könyv, hanglemez, CD/DVD, érme, üveg, ásvány, kavics, képeslap, régi műszaki cikk, hangszerek, kulcsok, szalvéta, boros címke – felsorolni is képtelenség mi mindent gyűjthet egy-egy ember.
A fiúk többnyire bélyegeket és bogarakat, a lányok pedig szalvétát, csokoládépapírt és sztárfotókat gyűjtögetnek. A kezdetekkor ez még hobbi, versengés a sorstársakkal. A gyerekek szinte minden esetben kinövik ezt a gyűjtögetési lázat, de sokunknál felnőtt korban teljesedik ki.
Eleinte csak pár apróság kerül közel hozzánk, amik valami oknál fogva kedvessé válnak számunkra, s amelyeket szinte „muszáj „ megszereznünk. Később azonban, amikor már egyre több van belőlük, egyféle titokzatos kapcsolat alakul ki a tárgyakkal. Mire észbe kapunk, már szenvedélyes gyűjtők vagyunk.
A befektetett munkától még értékesebbek lesznek számunkra a gyűjteményünk darabjai. Sok esetben a tárgyak már kiszorít minket a környezetünkből, új helyet kell keresni annak. Így járt a Bustyaházán élő Natalja és Volodimir Topehan is, akik tíz éven keresztül gyűjtöttek népviseleti ruhákat. Végül a hobbigyűjteményükből a népviseleteket bemutató múzeum lett
A pszichológus szerint a gyűjtő egy nagy gyerek, aki képes órákon át beszélni gyűjteményének minden darabjáról, a hozzá kötődő emlékéről és megszerzésének történetéről. Akkor örül legjobban, ha minél többen gyönyörködnek a kollekciójában.
Gyűjteni jó. Akár képeslapot, könyvet vagy bélyeget. A szenvedélyes gyűjtő szinte kötelezőnek érzi, hogy minél többet tudjon gyűjteménye minden egyes darabjáról. Ez újabb ismeretek megszerzésére ösztönzi, ami már egy másik, a tudás iránti szenvedélyes vágyat eredményezi.