A keresztény életben mindenki számára ismert fogalom a megbocsátás, hiszen, ha az Úr végtelen kegyelmében képes megbocsátani mindahányunknak, szegény bűnösöknek, akkor hát mi hogyan is tarthatnánk haragot vagy alhatnánk bosszút vélt és valós sérelmeinkért? Ez mind nagyon szép és jó, csakhogy nem vagyunk mindannyian vallásosak, bár, legyünk őszinték, időnként azoknak is akadhatnak gondjai a kegyelem megélésével és kimutatásával, akik nem erős a hitük.
A valóságban ugyanis mindezt sok esetben iszonyatosan nehéz megvalósítani. Amikor valaki árt nekünk, az első pillanatban általában elönt minket a harag, majd később próbálunk magyarázatot keresni a másik tettére, indokokat és érveket, azonban, egyrészt mi sem tudhatjuk pontosan, hogy ki, mit, miért tesz, másrészt pedig el kell fogadnunk azt is, hogy vannak olyan emberek, akik egyszerűen csak rosszindulatúak és nem okoz számunkra bűntudatot az sem, ha szándékosan ártanak másoknak. Nekünk mindezek ellenére meg kell bocsátanunk még a legalávalóbb embertársainknak is, valamint azoknak is, akiket szerettünk, akik a bizalmunkba férkőztek, majd elárultak minket, akik hazudtak nekünk, akik megcsaltak és félrevezettek minket!
Hogy miért? Nem valamilyen vallásos tanítás vagy erkölcsi nevelés miatt, nem azért, mert az illető megérdemelné, hogy elsiklodjunk az árulása felett! Nem, a helyzet az, hogy az az ember, aki erős ellenérzéseket ébreszt bennünk még jóval az adott incidens után is, valójában nem fog különösebben szenvedni amiatt, hogy mi esetleg sosem nézzük el neki a baklövését, mi azonban igen!
Bizonyára sokan tapasztalták már, hogy a haragnak bizony nincsenek kellemes tünetei. Azon túl, hogy az ember feldúlt lelkiállapotba kerül, gyakran fizikai panaszok is felléphetnek mintegy a neheztelés eredményeképpen! A megbocsátással tehát nem a másik embernek, hanem saját magunknak tartozunk, hiszen a saját lelki békénk múlik azon, hogy magunk mögött tudjuk-e hagyni a múlt sérelmeit!