Míg pár évtizeddel ezelőtt jórészt szóban, személyes interakció útján intéztük el ügyes-bajos dolgainkat, és maximum írott levél formájában üzentünk, ha erre nem volt lehetőség, ma már amit lehet, azt online intézünk, email, illetve csevegés formájában.
A fiatalok számára ez a legtöbb esetben teljesen természetes, hisz az ezredforduló környékén születettek már ebben nőttek fel, számukra egy postai levél jelenti a különlegességet. Nincs is ezzel semmi baj, hisz a világ állandóan – és rohamosan – változik, ám az idősebbek számára ezeket az újdonságokat szokni és tanulni kell. Ugyanis ahogy a személyes kommunikációnak – vagy épp egy üzleti levélnek -, úgy az online beszélgetéseknek is megvannak a maguk formai követelményei, sőt, illemszabályai is. A fő probléma ezzel csupán annyi, hogy ezt nem nagyon tanítják sehol, így az ember hajlamos olyan hibákat véteni, amelyről az online közösség nagy része pontosan tudja, hogy nem helyénvaló, ám mi magunk csak a saját bőrünkön tapasztalva tudjuk meg, hogy mit szabadna és mit nem.
Egy online csevegésnek teljesen más a dinamikája és a formája, mint mondjuk egy előszóban történő megbeszélésnek. Amikor látjuk a másik arcát, gesztusait, akkor tudjuk, hogy az elhangzott szavak mellé milyen érzelmek társulnak, ez pedig nagy segítség a kommunikációban. Írásban ez hiányzik, és ezt olyan apróságokkal pótoljuk, mint amilyen a nagybetűvel való írás – ami kiabálást takar -, vagy a sokszoros írásjel – ami felkiáltójel esetén például egy agresszívebb felszólításnak felel meg. Ugyancsak óvatosan kell bánni a hangulatjelekkel is, ám ennél sokkal fontosabb, hogy mindig tartsuk észben, hogy nem tudjuk, hogy beszélgetőpartnerünk épp hol tartózkodik, és mit csinál. Ennélfogva nem biztos, hogy azonnal tud válaszolni – még akkor sem, ha épp elolvasta, amit írtunk – mert lehet, hogy közben a feladatait intézi. Ezért aztán ne legyünk türelmetlenek, hisz a kései válasz egyáltalán nem feltétlen jelent érdektelenséget a másik fél részéről.