A gyermekvállalás hatalmas felelősség, épp ezért az esetek túlnyomó részében nagy előkészületek és rengeteg gondolkodás, tervezés előzi meg. Aztán amikor megszületik a csöppség, gyakran csak akkor döbbenünk rá, hogy erre nem lehetett igazán felkészülni, hiszen minden nap egy megtervezhetetlen káosz, persze a maga gyönyörű módján.
Az eleinte lassan múló éjszakák aztán egyre gyorsabban telnek és mire kettőt pislogunk, már azon kapjuk magunkat, hogy idestova nemsokára óvodába megy a gyerkőc és el kellene dönteni, hogy legyen-e kistestvére, avagy maradjon egyke. Míg azonban az első csöppség esetében ez egyáltalán nem volt kérdéses – maximum az időzítés -, addig a másodiknál már sok esetben óriási a dilemma. Mélyen, legbelül mind tudjuk, hogy jó dolog, ha gyermekünknek van egy testvére, akire mindig számíthat majd – akkor is, ha mi már nem leszünk -, ám sokszor az észérvek felülírják az érzelmeket. Hiszen a világ egyáltalán nem úgy alakul, hogy az ember szívesen eresztené benne útjára gyermekeit, ráadásul anyagi megfontolásból is egy hatalmas lépés egy kistestvér.
Ezen kívül azonban van még egy ok, amiről aránylag ritkán beszélnek az emberek, mert félig-meddig tabunak számít. Ez pedig nem más, mint a saját kényelmünk. Mire odáig eljutunk, hogy az óvoda már elérhető közelségben van, addigra megannyi átvirrasztott éjszakán, lemondott – felnőtt – programon, betegségen, hisztin és monoton mesén vagyunk túl, hogy bizony még a legönzetlenebbek fejében is megfordul a gondolat: vajon újra akarom én kezdeni ezt az egészet? Rossz ember vagyok, ha esetleg nem szeretném? Rendkívül összetett kérdéskör tehát ez és egyáltalán biztos, hogy akik egy gyermeknek kiváló szülei, azoknak feltétlenül kellene vállalni másodikat is. Nagyon sok mindennek kell együtt állnia ahhoz, hogy magabiztosan el tudjuk határozni magunkat – valójában jóval többnek, mint elsőre – és ezzel az égvilágon semmi baj nincs. A legfontosabb, hogy felelősségteljes döntést hozzunk, hisz ez egyike azoknak, amik egy életre szólnak.