A svábok jelenléte a magyar társadalomban, természetessé, sőt megszokottá vált a 10. századtól kezdve. Először kisebb létszámban telepedtek le magyar földön Szent István királyunk (997-1038) hívására, majd a 18. századtól folyamatosan, tömegével érkezve lépték át a Kárpát-medence határát. A sváb megnevezés általánosító jellegű, nem mindenki tartozott ugyanis a dunai népcsoport közé. A valódi svábok leginkább Szatmár megyében találtak otthonra, nevüket gyakran alkalmazták más németek beazonosítására is.
A betelepülteket „ungarndeutsche” kifejezéssel illették, megkülönböztetve más germán földi népektől. Nyelvjárásaik különbözősége is mutatja, nem egy helyről – főként Dél- és Közép német területekről – érkeztek, és Magyarország több pontján szóródtak szét. A 20. századig nagyobb tömbben megtalálhatók Erdélyben, Sopron környékén, a Mosoni-síkságon és Baranyában. Királyaink fontos szerepet szántak már a középkorban is képviselőiknek. Mint ügyes kezű mesterek és tehetséges vállalkozók kedvesek voltak az udvar szemében. Tevékenységük növelte a gazdasági bevételeket, saját városokat alapítottak, és kultúrájuk, szokásaik szerint alakították életüket, sokáig elkülönülve a velük együtt élő népcsoportoktól.
A török hódoltság utáni időszak alapjaiban változtatta meg a Kárpát-medence nemzetiségi összetételét. Az elnéptelenedés ellensúlyozására tudatos indították el a németbetelepítés politikáját kormányzati szinten, friss munkaerőt és tőkét invitálva az országba. III. Károly támogatta a főurak elképzeléseit, akik először magánkezdeményezésre hívták meg a svábokat Szatmár megyébe, illetve az Alföldre is. A második szakaszban Mária Terézia intézkedett a magyarországi németség jogairól és kötelességeiről, további biztatást adva a migrációnak. A magyar-német együttélés legtöbbször nem okozott gondot, mivel elsősorban kereskedőkről volt szó, akik hagyományaikat szigorúan őrizve, nem szívesen keveredtek a magyarokkal. Legalábbis egy darabig.