1916. augusztus közepe. Az elhagyatott éjszakai mezőn a learatatlanul maradt búza lengedezett. Ebből már nem lesz éltető kenyér a galíciai parasztoknak. Mérföldekre sem lehetett embert látni a mi kis szakadt kompániánkon kívül. Egyetlen fényforrásunk egy lovas olajlámpása volt.
Mégis az a kis fény több melegséget adott nekem, mint az összes ruha, amit magamra tudtam aggatni. Pedig nem kevés volt az! Prémkabátok, csizmák, sapkák ezrei feküdtek a senki földjén a csata után. Én ennek ellenére vacogtam, még mindig nem felejtettem el a rohamot. A halálos rohamot, ahol az egész zászlóaljunk elesett. Mindenki, kivéve hármunkat: egy mágnás fiatal fiát, a tisztünket.
Ő volt az első, aki megadta magát. Nem hibáztatom, hiszen még a bajusza is oly zsenge, hogy indulhatott harcba valaki olyan, aki még a korát se meri bevallani embereinek. Makacsul ragaszkodott tiszti jelzéseihez, a karszalagjához, a csukaszürke csákójához és a fehér csillagjához a gallérján. Nem tudta, hogy a vörös csillag korában nem tanácsos mutogatni a rangot.
A másik társam, aki rutén volt most épp azon a lovon ült, ahol a lámpás lötykölődött. Az első fogolytáborunkban hemzsegtek a bolsevikok, mint a döglegyek. Minden fiatal parasztlegényt megkörnyékeztek. Fűt, fát, de legfőképpen szabadságot ígértek nekik, ha csatlakoznak az egyik különítményükbe. Így ő is hozzájuk csapódott. Nem értettük, mire készülnek ezek az ügynökök, de akkor már az egész orosz sereg meg volt velük fertőzve. A dezertőr társamnak nagyon megtetszett a kommunizmus ötlete, főleg a burzsoázia fosztogatása. Oroszul is tudott így az új bajtársaival gyorsan megtalálta a közös hangot, akik annyira megbíztak benne, hogy kinevezték tizedessé. A volt tisztünk zaklatása lett az új kedvenc foglalkozása. Már számtalanszor megverte, sértegette, még a lovát is elvette. A harmadik túlélő pedig jómagam volt. Én nem álltam át, nem is adtam meg magam. Ájultan vittek a fogolytáborba a csata után. Postás létemre engem is megkerestek a vörösök, de én akkor nem kértem belőlük, végül a sajátjaimmal verettek össze, hogy átálljak hozzájuk és most itt tartunk, kétnapnyi járásra az első tábortól valahol a galíciai mezőkön.
– Kutyák! Most megállunk, holnap már a főegységgel leszünk –mondta recsegő hangon a lovon ülő tagbaszakadt rutén. Arca akár a cipőtalp, már napok óta nem mosakodott. Nem, mintha én tisztább lettem volna vagy bárki más a társaságunkból. Csak a néhai tisztünk próbálkozott tisztálkodni valahogy. Minden megállónál elővette az utolsó emlékét ami az otthonához kötötte, egy kézzel hímezett zsebkendőt. De soha nem törölte bele az arcát, csak magához szorította, mint anya a gyerekét. Nem tudta senki mit jelent neki az a kendő, de egyre többen kezdtek rá gyanakodni.
– Biztos egy vagyont ér az a kendő! – hallatszott mögülem egy obsitostól.
– Fogadok, hogy aranyhímzéses. – mondta egy másik dezertőr. A tiszt ügyet sem vetett a körülötte lévő emberekre. Próbálta elfelejteni betört orrát, kék foltjait és szétszaggatott ruháját. Csak ült üveges szemekkel a tábor szélén akkor is, mikor odamentem hozzá. Megkérdeztem tőle, hogy mi bántja, de rám se hederített. Így aztán békén hagytuk, mindenki, kivéve a különítményünk egyetlen lovasa.
– Mi az féreg? Nem gondolod ugye, hogy elfelejtettem mit tettél velem a kiképzésen! – mondta a tizedes, de tisztünk ügyet sem vetett a sértésekre, továbbra is csak a kendőjével foglalkozott.
– Mi az süket vagy? Hallod mit mondok! – üvöltötte a tisztté avanzsált barátunk. Továbbra sem kapott reakciót az ifjútól, de egyre többen kezdtek felfigyelni a csetepatéra.
– Mit tartogatsz a kezedben? Csak nem valami értékes? – mondta egyre indulatosabban. Ekkora már többen felálltak, hogy megnézzék, hogy mi folyik ott. A rutén ekkor kitépte a tiszt kezéből a kendőt, a pehelybajszos úriember pedig hirtelen rávetette magát a tizedesre. A verekedőket gyorsan körülállta a csapatunk nagy része, csak én szemléltem tisztes távolságból az eseményeket. A porban birkózók közül ekkora már kiderült ki az erősebb, a parasztfiúnak sikerült a földhöz szorítania a volt hadnagyot, és már több ütést is bevitt neki, ami ellen a régi tisztünk kapálózása semmit nem ért. A bolsevikok ekkor egy vadászkést dobtak be közéjük, hogy a tizedesük befejezze, amit elkezdett. Ő föl is kapta a fegyvert, de mikor a szúrásra került a sor, megállt. Csak nézte a kapálózó tisztet, de nem merte leszúrni, még sosem ölhetett embert. A kemény külső mögött ugyanolyan félszeg alak volt, mint bárki más a táborunkban. Az oroszok egyre hangosabban skandálták, hogy fejezze be, amit elkezdett, de ő nem tudott mit tenni a remegő kezében lévő késsel.
Motorzúgást hangjaira lettünk figyelmesek, de nem a földút felől jött, hanem az égből. Gyorsan bevágtam magam egy kidőlt fatörzs alá és vártam. A többiek későn vették észre és közéjük sorozott a géppuska. A dezertőrök nagy része szétfutott, míg az oroszokat telibe kapta a repülő. A társaimhoz futottam, hogy megnézzem túlélték-e. Egymáson feküdt a két nagy ellenség vérbe fagyva. A tizedest a gerincén találta el a golyó, így nem sokat lehetett már tenni érte, de a tisztet csak hasán érte a lövés, így még tudott beszélni. Utolsó erejével elvette a zsebkendőt küzdőtársától, az arcához emelte, majd nekem adta és így szólt.
– Kérlek… Vidd el a feleségemnek… a felségemnek, kérlek!- mondta remegő hangon az ifjú- és mond meg neki, hogy mindig szerettem… majd lecsukta szemét.
Bár már sietnem kellett volna, de megadtam a végtisztességet bajtársaimnak, és elhantoltam őket. A két nagy ellenséget egymás mellé temettem az egyetlen fa alá, ami a minket körülvevő végtelen mezőn volt. Virágot sajnos már nem volt időm keresni, így két szál búzakalászt tettem mindkettőjük sírjára. Egy dolgot hagytak hátra a dezertőrök, a tiszt lovát. Így útnak indultam Dél felé, hogy mihamarabb elérjem a frontot és a postaállomásokat, hogy beteljesítsem egy barátom utolsó végakaratát.