Lehet rideg, személytelen és lehet meleg, barátságos is – csak rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki a házunkból. Hogy otthont teremtsünk, nem feltétlenül a legdivatosabb bútorokra és a high-tech kütyükre van szükség, sokkal inkább olyan dolgokra, melyek az ott élőkhöz szorosan kapcsolódnak.
A mi házunk, a mi várunk, tele fénnyel és néha viharokkal. Ez a kis menedék biztonságot és nyugalmat ad, de vajon mitől fogjuk igazán otthonnak érezni? Elsősorban a benne élőktől. Ők azok, akik személyiséget adnak az egyébként lelketlen helyiségeknek. Egy ház akkor kel életre igazán, ha az ott élők valóban használják és szeretik, ennek a nyomai pedig mindenütt felfedezhetők.
Többek közt a zajokban is. Egy örökké csendes ház sokkal inkább hasonlít egy múzeumhoz, mintsem egy családi fészekhez. Az edények csörömpölése, a szomszéd szobából kiszűrődő tévé hangja, a gyerekek ricsaja, a kutyaugatás lehet, hogy időnként az idegeinkre mennek, de gondoljunk arra, nélkülük milyen néma és zord lenne a ház.
Mindenkinek megvannak a maga hétköznapi rituáléi, az egyedül élőknek éppúgy, mint a népes családoknak. A reggeli készülődés, a szombat esti filmnézés, a vacsora utáni fürdő vagy a lefekvés előtti olvasás életünk részei, melyekhez otthonunk tökéletesen alkalmazkodott. Ezeket a dolgokat még egy luxus hotelben sem tudnánk olyan kényelmesen elvégezni, mint otthon.
A megkarcolt fal, a kiömlött kávétól foltos étkezőasztal mind hozzátartoznak otthonunkhoz. A kisebb-nagyobb hibák nélkül egy tökéletesen steril házban élnénk, ami sok mindennek nevezhető, csak igazi otthonnak nem.