Az aqueduct szó a latin aqua szóból származik, amely vizet jelent, a ducere pedig az ólmot jelenti. A vízvezetéket tehát olyan mesterséges szerkezetként lehet leírni, mint egy csatorna, alagút vagy árok, amelyet a víz távoli helyről a másikra történő szállítására használnak.
Az „Inka fürdője” elnevezésű Tambomachay régészeti lelőhely Cusco közelében, Peruban található. A teraszos sziklákon áthaladó ősi vízvezetékek, csatornák és vízesések sorozatából áll, amelyek a közeli termálforrásokból származnak. A víz és a mosakodás az inkák életének fontos részét képezte, és a Szent Völgyben található inkák számos helyén kiemelt jellemzők a fürdők és a vízvezetékek. Tambomachayban a fürdőzés úgy tűnik, hogy az élet nagyon nagy része volt 500 év alatt (Kr. E. 312-től Kr. U. 226-ig), így 11 római vízvezetéket építettek, hogy 92 kilométerről (57 mérföldről) vizet juttassanak Rómába. A vízvezetékrendszer összesen több mint 415 km (258 mérföld) volt, bár csak mintegy 48 km (30 mérföld) készült kőívekből, míg a többi földalatti alagutakból állt. Az Aqueduct Park 7 ősi vízvezeték maradványainak ad otthont: Marcio, Anio Novus, Tepula, Mariana, Claudio, Iulia és Felice. Ezek közül az Aqua Claudio a legimpozánsabb. Kr. U. 52 körül épült, és elérte a 28 méter (92 láb) magasságot.
Caesarea egy fontos kikötőváros volt, amelyet Nagy Heródes király épített Kr. E. 23–13 között. A vízvezeték folyóvizet hozott a városba a 10 km-es (6 mérföldes) forrásból. Heródes a város megalapításakor megépítette az első vízvezetéket. A rómaiak a Kr. U. 2. században bővítették az ősi vízvezetéket. Ez a szakasz megérintette a régebbi vízvezetéket, és megduplázta kapacitását. A vízvezeték 1200 évig folytatta a vízellátást. A korok során többször javították azt. A Nazca vízvezetékeket a Kr. U. 3-6. Században építették a Nazca népének, hogy túléljék a száraz sivatagi éghajlatot. A víztározókban folyó vizet ember alkotta földalatti csatornák segítségével juttatták oda, ahol szükség volt rá.