Csak egy lélek gyalogolt korán reggel a ködös utcán. Már messziről kivehető volt, hogy egy leszerelt katona az. Rongyos egyenruháját, és a bal kezében lógó ügyetlenül összekötött csomagot rázta, tépázta a nedves szél. Ez viszont nem tántorította el a katonát a küldetésétől, nem is észlelte az időjárást.
Hosszú utat tett meg Magyarország felé, miután egy baleset következtében megroncsolódott keze miatt hazaküldték. Örült a szabadulás gondolatának is akkor, de ez az öröme nem lehetett teljes, hiszen jó barátja még mindig a galíciai fronton harcolt. Arról nem is beszélve, hogy az fiatal volt, ő pedig élete java részét már leélte, amit akart megkapott. Annál, pedig amije volt, nem kívánt már többet.
Ezzel szemben barátja még zöldfülűnek számított az életben. Erős, talpraesett, jó kedélyű fiatalemberként vonult a frontra, de az ott tapasztaltak még az ő arcáról is maradéktalanul letörölték azt a vidám mosolyt. Csak egyetlen dolog volt, amibe kapaszkodhatott: egy rózsafüzér, amelyet szerelmétől kapott. Még ugyan nem jegyezték el hivatalosan egymást, de a búcsú órájában megígérték egymásnak, hogy ha a fiú hazakerül, azonnal egybekelnek.
Mikor az ifjú megtudta, hogy barátját hazaküldik, vissza Magyarországra, eddig nem érzett izgalom fogta el. Végre üzenhetett.
A félkezű katona egy levéllel és egy portréval a kabát zsebében szaporázta lépteit a harmatos utcaköveken. Ez a két tárgy volt az, amire a hazafelé vezető úton legjobban vigyázott. Utolsó küldetése egy kézbesítés. Itt nem bukhat el. Hiszen e levélben volt elrejtve barátja szíve és minden reménye. Mellette pedig Nagy István egy katonaportréja. A hadifestő nagylelkűen elvállalta a feladatot, hogy a fiút lerajzolja, és a képet elküldjék ajándékba.
Az egyik ház kerti kapuján idős asszony lépett ki kosárral a karján. A város szélén lakó barátnőjéhez indult egy kis tojásért. A katona megállította, ahogy közelebb ért hozzá. Megkérdezte, merre találja a házat a lánnyal, akinek át kell adnia a levelet és az arcképet.
– Sajnálom, uram, de ő már nem lakik a városban. Két éve férjhez ment, elköltöztek innét, de a Nagymama még itt van a szomszédban. Nála talán érdeklődhet- mutatott egy jómódról árulkodó épületre az asszony.
A katona remegő hangon megköszönte a segítséget, majd a csalódottságtól elszomorodva odébb ballagott. Leült egy kőből húzott kerítés szélébe, a zsebéből pedig előhalászta a levelet.
Széthajtogatta, és mereven nézte a gondosan kanyarított betűket. Forgatta, szagolta, végül elolvasta. Még sosem látott ilyen szép szerelmes levelet. Talán azért, mert ez volt az első, amit olvasott, de még így is azt gondolta: ennél tisztább, reménykedőbb, érzelmesebb levél biztosan nem létezett a világon. És pont ez nem juthatott el a címzettjéhez.
Két gyors mozdulattal széttépte a levelet, és lassan a földre szórta a papír fecniket.
A portrét azonban megtartotta. Csak a halálos ágyán adta át fiának a rajzot azzal, hogy a képen egy jó barátja látható, aki végül mindörökre a galíciai fronton maradt.