Az európai és arab építészettel együtt az ősi kínai építészet a világ építészeti rendszerének fontos eleme. Hosszú fejlesztése során fokozatosan olyan stílussá alakult, amely famegmunkálást foglal magában, kombinálva a kőfaragással, a döngölt földszerkezetekkel, az íves épületekkel és sok más technikával.
A legfontosabb jellemzője a faváz felhasználása. Az ősi kínai építészet esetében festményeket és faragványokat adtak az építészeti munkákhoz, hogy ez szebb és vonzóbb legyen. Az ókori kínai épületeknek hosszú története van, amely visszavezethető a Shang-dinasztia életéhez (Kr. E. 16. század – Kr. E. 771). Megvannak természetesen a saját szerkezeti és elrendezési alapelvei. A hosszú fejlesztés során sok építészeti csodát készítettek ebben a stílusban a szorgalmas és okosan dolgozó emberek. Az ősi építészeti csodák számtalanok, kezdve a Nagy Faltól, a Fehér Ló templomtól, a Mogao barlangoktól a Nyári Palotáig és a Tiltott Városig. Az ókori kínai építészet elsősorban famegmunkálásból áll. A ház keretét fából készült oszlopok, gerendák, átjárók alkotják. A falak a helyiségek elválasztásaként szolgálnak, anélkül, hogy az egész ház súlyát elviselnék, ami Kínára jellemző. A híres mondás szerint „a kínai házak akkor is állnak, amikor falai összeomlanak.”
A fa specialitása megköveteli az antiszepszis módszereinek alkalmazását, és így a kínai építészet festményi dekorációvá alakul. A színes máztetők, a gyönyörű applikációval díszített ablakok és a fa oszlopokon gyönyörű virágminták tükrözik a kézművesek képességeinek magas szintjét és gazdag képzeletüket. Az udvari komplexum elrendezése Kínában is egyedi. A fő szerkezet a központi tengelyén helyezkedik el, míg a kevésbé fontos szerkezetek balra és jobbra. Az egész elrendezés szimmetrikus. A táj minden udvaron különbözik. Még ha több lépést is tesz az udvaron, meg fog lepődni a kilátások változása miatt. Hasonlóképpen az épületek belsejéből a két ablakból származó kilátás nem azonos.