E történet három nagylelkű, családszerető katonáról szól. Az egyik katonának gyönyörű, nagy családja volt. Szülei nagyon sokat dolgoztak, hogy eltartsák három lányukat és három fiukat. Mikor már két fivére bevonult, ő sokat segített a ház körül nővéreivel és húgával, de tudta, hogy nem sokára neki is mennie kell testvérei után és akkor nem tud majd szeretett otthonában segíteni. El is jött az idő a bevonulására.
A másik kettő legény egy testvérpár volt, ők is nagyon sokat segítettek anyjuknak, mivel apjuk már eltávozott közülük, ahogy bátyjuk is a csatában. Édesanyjuk súlyos tüdő betegségben szenvedett és féltek, hogy mi lesz vele, ha ők már nem tudnak ott lenni mellette. Tudták, hogy nem maradhatnak otthon, már pedig egyedül betegen nem tudja ellátni a jószágokat, nem tudna egyedül gondoskodni a termésről és a többi fizikai munkákhoz is segítségre volt szüksége. A két fiú elhatározta, hogy bevonulásuk előtt elveszik a két szomszéd lányt, kiket kiskoruk óta ismertek és ők majd gondoskodnak nehézségekkel küzdő anyjukról. Meg is kérték a kezüket és egy szép családon belüli lakodalmat csaptak. A leánykák főztek, takarítottak és mindezt örömmel tették, a testvérpár tudta, hogy jól döntöttek. Bevonulásuk napján nyugodt, mégis szomorú szívvel búcsúztak el szerelmeiktől és drága édesanyjuktól.
A nagycsaládból érkezett férfi megtudta, hogy testvérei már régen elbuktak egy harcban. A testvérpár nyugtadta és biztatta az akkor még idegen újonc katonát. Ők hárman egy életre szóló barátságot kötöttek. Ha az egyik bajba került, akkor a másik kettő is vállalta a felelősséget, semmit nem csináltak a másik nélkül. Családjuknak minden egyes héten írtak levelet arról, hogy minden rendben van és arról, hogy milyen dolgok történtek az előző levél óta velük. A válaszlevelek volt, hogy hetek múlva érkeztek meg, de otthon csupa jót olvashattak és persze sok-sok bíztatást. Egyszer a testvérpárnak fekete borítékban kézbesítették szerelmeik közös válaszát, hogy édesanyjuk meghalt. A másik katona visszagondolt első napjára, amikor megtudta, hogy bátyai már nem élnek. Kötelességének érezte, hogy segítsen rajtuk, meg persze ez alap dolog egy barátságban. Mindent megtett bohóckodott, vicceket mesélt volt, hogy direkt kárt tett egy kicsit magában, mert azt remélte, hogy ez majd segít. A testvérpár arcáról csak hónapok múltán tűnt el a szomorúság. Ezek után már erősnek érezték magukat együtt. Azt hitték, hogy bármi jöhet, hurrikán, halál, vagy akármi, de ők nem hátrálnak meg és soha nem hagyják el egymást.
Egy év múlva.
Sok kisebb csatában vettek részt. Mind a hárman szakaszvezető tisztekké léptek elő. Összetartásuknak hála, e három szakasz sose vesztett. Eljött az egyik legnagyobb összecsapásuk az ellenséggel, nem féltek, mert bíztak egymásban és magukban. Sokáig bírták. Először az egyik testvér esett el, majd a másik. Amikor a harmadik megpróbálta őket megbosszulni úgy, hogy gyilkosukat és az egész ellenfelet a mélybe söpri. Elhunyt barátai emléke suttogta neki, hogy ne add fel, győzz, legyél hős. Hiába a bátorító szavak, ő is elesett.
Családjaik összetartásuk tiszteletére, egymás mellé temetették el őket.
Sírjuk felirata: „Együtt legyőzhetetlenek vagyunk”