A naptevékenység körülbelül tizenegy éves ritmusban ingadozik, ami egyebek között tükröződik a napfoltok gyakoriságában. A tudósokat már régóta zavarba ejtik, hogy mi okozza ezt a ciklust. Ilyenkor a csillagok „bőre” alatti körülményekhez kell visszamenni, amely egy forró plazmaréteg – elektromosan vezető gáz – a felszínről 200.000 kilométerre húzódik. Az ezen konvekciós zónán belüli plazma folyamatosan mozgásban van.
Ebben a tanulmányban Gizon és csapata olyan hanghullámok megfigyeléseit alkalmazta a felszínen, amelyek északi-déli irányban terjednek a napenergia belső részén keresztül. Ezeket a hullámokat zavarja a meridiációs áramlás: gyorsabban haladnak az áramlás mentén, mint az áramlás ellen. Ezeket a nagyon kicsi (1 másodpercnél rövidebb) időzavarokat nagyon óvatosan mérték, és úgy értelmezték, hogy matematikai modellezés és számítógépek segítségével következtessék a meridiációs áramlást. Mivel kicsi, a meridiációs áramlást rendkívül nehéz megfigyelni a napelemes belső térben. „A meridiációs áramlás sokkal lassabb, mint a mozgás más komponensei, például a Nap differenciális forgása” – magyarázza Gizon. A meridionális áramlás a konvekciós zónában nem haladja meg az 50 km/h maximális felületértékét. „A helioseizmikus mérések zajszintjének csökkentése érdekében a méréseket nagyon hosszú ideig kell átlagolni” – mondja Dr. Zhi-Chao Liang.
A tudósok csoportja először két független, nagyon hosszú idősorozatot elemzett. Az egyiket a SOHO nyújtotta, az űr legrégibb napenergia-megfigyelőközpontja, amelyet az ESA és a NASA üzemeltet. A SOHO Michelson Doppler Imager (MDI) adatai az 1996-tól 2011-ig terjedő időtartamot fedik le. A második független adatkészletet a Global Oscillation Network Group (GONG) nyújtotta, amely hat földi napelemes távcsövet egyesít az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Indiában, Spanyolországban és Chilében 1995 óta, és szinte folyamatos megfigyelést kínál a Napról.